Rajnai Ákos: Az éjszaka tapintása (Hetedhéthatár , 2002. augusztus
– Bogádi Kis Györgynek – A téma soha nem veszít aktualitásából,
csak az esemény, amely kapcsán írnék most. Nehezen megközelíthető dologról
van szó. Veleje a tapasztalás, az értékrend, a világ érzéki tapintása. Az
esemény pedig egy színházi előadás, melyet együtt láttunk Pécsen az Ifjúsági
Házban valamikor tavasszal. A körülményekkel kevesebbet foglalkozom, mivel
mindketten ott voltunk. A sötétben. A darabot a Vakrepülés nevű társulat mutatta
be két alkalommal, hatalmas sikerrel. A színészek vakok. A történet egyszerű.
A szerelem. Két ember életébe beleszól az ösztön, a sors, és bár szeretik
egymást, el kell válniuk egy időre. Fűszerezi a légkört prózai féltékenység,
az emberi csökönyösség és a még emberibb önsajnálat. Röviden, párbeszédben:
A fiú: ha nem szeretsz, nincs helyem ebben a világban. Elbújok a minden elől,
magányommal élek tovább. Őt szeretem. A lány: Szeretlek én! Csak rá kellett
jönnöm. … s ekkor a lány buszra száll, megpróbálja megkeresni kedvesét, aki
(ha jól emlékszem) görög földön kolostort keres magának, időtlen láthatatlanságot.
Itt kezdődik az előadás, s már érzem is a bepácolt sült hús illatát, amit
az egyik utas majszol, hallom a busz zaját és azon kezdek gondolkodni, kik
is ülhetnek mellettem a földön, a kicsavarozott széksorok helyén. Amíg szemmel
érzékeltem a helyzetet, nem érdekelt. Mióta egyszer véletlenül hozzám ért
sorstársam, azon tűnődöm, milyen lehet a keze, az arca. Minden érzékem dolgozik
az új állapoton, hallgatom a narrátor hangját, érzem a görög tenger enyhén
poshadt hal ízű illatát, a sós víz gyengéd marását, a fiú tanácstalanságát,
a lány vágyakozását. Mindig féltem a sötétben. Hittem, ha láttam. Megváltóm
volt a villanykapcsoló, s míg el nem értem, imáimban emlékeztem a hely dolgaira,
melyek arra a pár percre hatalmas sötét falakká váltak. Igen, egy látónak
ez a sötét: nagy fal, bizonytalanság, gyanakvás, menekülés. Ám a vakság nem
ilyen egyszerű. (Írom ezt én, aki életében másfél órára vakult meg és alig
várja a következő hasonló lehetőséget.) A vakság léte, élménye és értelme
azóta kitágult bennem. Világtalanul mintha sokkal személyesebb lenne minden.
Az hat, ami közel van. Mi, látók töprengünk azon, ami messze van, nincs hangja,
nem érint meg és néha szürke, jelentéktelen, tipikus. A mellettem ülő lány
keze kemény volt, szorítása erős, bőre picit érdes. Hangja középmagas volt
és gyönyörűen beszélt. A sós sütemény, amit előadás közben kiosztottak, száraz
volt és a tetejére sajtot sütöttek. Mindenre emlékszem. Aznap este talán a
másság tükre tűnt el egy pillanatra. Ha rám néz embertársam bárhol, bármikor
véleményt nyilvánít egy mozdulattal, a szemével, az egész tekintetével. Helyben
s rögtön ítél. Jó volt senkinek lenni, magamba húzódni, a közvetlen környezetemre
figyelni. Éreztem, ahogy levegőt veszek, ahogy gyorsul a szívverésem, ahogy
egész biológiámban működöm, mint tökéletlen emberi gép. És ahogy mindezt felfedeztem,
s közben a sötéttől begörcsölt szemeim becsukva pihentettem, rájöttem: ez
egy másik világ lehetne. Ám ahhoz más emberek, más kultúra (az egyén kultúrája
és kultusza), más normák és más másság kellene. Utópiámban az a szép, hogy
olyan emberektől tanultam, akikről azt hittem, sokkal szegényebbek nálam.
Ez nem így van, és erre hegyezték ki a darab zárójeleneteit is. A fiú nem
érte el vágyott célját, a kolostort. Görög földön bandukolva egy másik nőt
vetett elé a dramaturg sors. Tipikus szereplő, mint a könnyű erkölcsű fiatal
lány, aki az arra tévedő katonák felejthetetlen kedvese. Testével érez, belül
talán nem is várja az igazit, a nagy ő-t. Nem hisz benne. Vallása az érintésben,
a csókban, a testiség imádatában van. Szerepe szerint azt hiszem, ő a vak.
Szerencsére csak rövid időre bolygatja meg a történet szálait, melyek lassan
más dimenzióba lépnek. Eközben a nézőtéren sok minden történt. Fel kellett
állnunk görög táncot járni. A hátsónkra rögzített vékony párna gesztus volt
csupán a szervezők részéről, valódi biztonságérzetet nem nyújtott. Miután
elmagyarázták a lépéseket, egyszerre elkezdtünk táncolni. Mindenki a szomszédja
vállát fogta, mint nem látó társaink, amikor csoportosan közlekednek a világban.
Látszólag az üzenet egyszerűnek tűnt: mi magabiztos látó emberek fény nélkül
sebezhetőek és védtelenek leszünk. Ám az egymásrautaltság érzete fontosabb.
Együtt, közösen sokkal többre vagyunk vagy legalábbis lennénk képesek. Igen,
a feltételes mód szinte alapfilozófiája a műnek. Mire átéli az ember, mire
beleszeret, vége. Rohanunk tovább. A színdarab vége felé áttereltek mindenkit
a nézőtér másik felére, a színpad elé. Egy kupacba tömörülve élveztük az utolsó
jeleneteket. A fiú és a lány újra egymásra talált a végén. Teljesebbé vált
a szerelmük, mint az valaha volt. És akkor megjelentek a színen életünk gigantikus
szereplői: a tenger, a hold és a nap. A megszemélyesített elemek felszínre
hozták a Róka igazságát, amit a kis hercegnek tanított: jól csak a szívével
lát az ember. Eme igazság egyetemességét szimbolizálta a végén a felkelő nap,
melyet meggyújtott gyertyákkal játszottak el. A darab színészei ott álltak
előttünk apró fényekkel kezükben. Másfél óra teljes sötétség után megláttuk
a lényeget, a választ, az útravalót. Ez ma is és mindig nálam lesz, mint az
a kis kavics, amit a zárójelenet előtt osztottak ki a nézők között. Az enyém
éles volt, durva tapintású, apró lyukakkal a felszínén.