wrote on 2008-02-04
at
19:30
nagyon feszít a tőletek kapott élmény. Amely egyszerre kevesebb és sokkal több mindannál, amit egy színházi (és pláne műkedvelő!) előadástól várna az ember. Interaktív játék, amelynek már az első, sablonosnak látszó, szinte iskolás sutasággal elmondott szövegek alatt részesévé válunk, hogy aztán szinte észrevétlenül repüljünk fel a hangok, illatok és tapintások szárnyán. Egy éjszakában, ahol ti vagytok a látók és mi többiek a segítségre, irányításra szorulók. Kinyújtott kéz, tele jelképes és megfogható ajándékokkal. És a bennünk felmerülő kérdések özöne, amelyekre még sokáig kereshetjük a választ. Vajon hányan tudnának közülünk ennyi tapintattal, emberséggel és bizalommal felkínálni megszenvedett igazságokat, felmutatni sebezhető, legszebb önmagunkat? És egyáltalán, van–e olyan, hogy mi meg ti? Vagy csak a mindannyiunkban ott élő — talán sokszor még önmaga végtelen gazdagságának tudatára nem ébredt — nagybetűs Ember, aki még a tengernek is adni tud? Báthory Éva